hat

Mondtam én, mondtam én… – zsörtölődött magában Borisz. – Méghogy mondtad… mit mondtál?! Mit mondott? Egyáltalán… hogy merészeled… – megállt megint egy kirakat előtt, ez most egy zoknibolt kirakata volt, hátul egy apró tükörrel. Nem értette Borisz, miért van egy zoknibolt kirakatának hátuljában apró tükör, össze is ráncolta a szemöldökét. A kezét mélyen a zsebébe mélyesztette, a nyakát ismét a kabátjába húzta, mert már igen beesteledett, hűvösre járt. Összeráncolt szemöldöke alól hosszan meredt a tükörbe, illetve a tükör környékén futkorászó zoknikacsákra. Valami derengett. A lány hangja ismerősen csengett a fülében, hát ezen a nyomon indult el. A lány hangja volt az emlékek magja. Abból lassan szárba szökkenhet emlékezetében az egész történet, gondolta Borisz, ha elég türelemmel bír. Nézte magát a rossz fénnyel megvilágított apró tükörben, és gondolkodott. A lány nevetése… igen, sokat nevetett akkor is. Törölgette a könnyeket a szeméből. Min nevetett olyan nagyon? Pisti… Pisti mondott egy viccet… ez az! A Pisti vicce a favágóról, ősrégi vicc, ez nevettette meg a lányt annyira… Akkor bizonyára a Pistiék konyhájában voltak, a Pistiék konyhája bárki számára éjjel-nappal nyitva állt, olyan sokan laktak együtt, hogy valaki mindig volt otthon a testvérek közül. Szóval a történet magja a lány hangja, a szár a Pisti, a levelek a nevetés… s mi a virág vajon? Megvan! Ez az! Hajnalka! Hajnalkának hívták a lányt! Örült Borisz nagyon a fölidézésnek.

És valami három évet emlegetett a lány… három év, három év… igen, három éve lehetett, hogy ott a konyhában… s azóta sem? Hát, úgy látszik, azóta sem… három éve volt igen, három éve… három éves… úristen, ki három éves?! Boriszban megállt az ütő. Elkapta a tükörből a tekintetét és a telefon kijelzőjére meredt, amit azóta is a kezében szorongatott, hogy a lány beleírta a számát. Föl kellene hívni… nem, nem, őt most semmiképpen. Föl kell hívnia először a Pistit.