nyolc

Valóban nem volt bonyolult. Borisz elfordult a kirakattól és hazagyalogolt. Közel lakott a Városligethez, jobb napokon el szokott sétálni odáig, hogy lássa a naplementében száguldozó gyermek biciklistákat, de ma nem, ma sietett. Facebook… a Facebookon három Hajnalka akadt, akikkel egynél több közös ismerőse volt, egy, akivel egy közös volt, de ez a nő… hm, hogyis mondjam csak neked, szóval ez a nő egy bálna volt a profilképei alapján, szóval Borisz átnézte a másik három lány profilját inkább. Semmi. Az egyik túl szőke volt, a másik túl fiatal, a harmadik pedig egyszerűen csak annyira hasonlított a videotékás lányra, mint a sivatag az asztallábra – fogalmazta meg Borisz magában frappánsan. Az e-mail-fiókja pedig… hát, azt bizony egyszer tökéletesen, színig kiürítette tavalyelőtt nyáron.

Búnak eresztette a fejét Borisz. Micsoda kedd, micsoda baljós árnyakkal terhelt keddi nap! Rémes. A legjobb lesz, ha elolvassa Viktor Pelevin könyvéből a maradék fejezetet és elmegy aludni. A fejezetben mindenféle bogarak szálldostak furcsa kalandokban, de Borisz még így is jobban érezte magát, mint a furcsán eléhuppant lányon gondolkodva. El is aludt végül, nagy, nehéz álma volt.

A szerdát azzal töltötte, hogy megpróbált a lehető legkevesebbet gondolni Hajnalkára. A csütörtököt is. Péntek reggel azonban kénytelen volt bevallani magának, hogy a vállalkozás lehetetlen. Nem halogathatta tovább a dolgot. Ebédszünetben a szerelőműhelyből átsétált a videotékába. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy nem bukott le eddig, gondolta a téka ajtajában: a műhely három tömbnyire volt Hajnalka munkahelyétől. Benyitott. Hajnalka a lámpa fényében egy vaskos könyvet vizslatott, és először észre sem vette, hogy Borisz belép, mert az ajtó nyílásakor épp az orrát fújta.
– Szia. Beteg vagy?
– Szia! Nem, nem vagyok… Nahát, jó, hogy erre jársz, ebédeltél már? – kérdezte kedvesen a lány.
– Ööö, nem, nem, még nem… – hebegte Borisz. – Ebédeljünk?
– Van kedved? Tudok itt egy jó falafelest… Nálad mindig van szerszám?
– Tessék?
– Szerszám. A franciakulcs. A farzsebedben.
Borisz zavarbajött.
– Nem, nem szoktam…
– Ne aggódj. Nálam is szokott lenni szög – és miközben fölvette a kardigánját és bezárta a videotéka ajtaját, elmesélte, hogy egyszer véletlenül nálamaradt egy százas szög, hónapokig hordta a nyári táskájában, és azután sem vette ki, hogy a goa-fesztiválon látta kiírva: Kedves vendégeink! Kérjük, a wc-be ne dobjanak semmiféle oda nem illő tárgyat, úgyismint tampon, intimbetét, szög. Köszönjük! A szervezők.

Elég hülye történet – gondolta Borisz és némileg megkönnyebbülve bandukolt a lány mellett a falafelező felé.

hét

Pistinek számtalan beceneve volt, Bogárhátúnak és Olajfoltnak is hívták, sőt, Matyinak is, egyik érthetetlenebb, mint a másik, minden bizonnyal ő találta ki valamennyit, és aztán próbált úgy tenni, mintha másoktól kapta volna. Eredeti vezeték- és keresztnevét hosszú ideig nem tudta senki, de aztán kiderült, hogy ő is csak egy Szabó István a sok közül. Nyáron mindig fehér atlétában volt (télen is, csak akkor afölött mást is viselt), a nadrágját hózentróger tartotta. Kedvenc száma a 312-es volt, kedvenc állata pedig az antilop.
Grafikusként dolgozott egy könyvkiadónál.
- Milyen Hajnalka? Biztos vagy ebben?
- Hát biztos nem vagyok semmiben, de ez a név beugrott olyan erővel, hogy nem lehet más. Emlékezz, kérlek.
- Öregem, napi 6-8 spanglit szívtunk el akkoriban, hogy emlékezzek?
Ez igaz volt. Pisti ezután megkérdezte a feleségét, Mariannt is, akinek az időszakról magáról már világosabb emlékei voltak, de Hajnalka nevű lányról neki se derengett semmi. Pisti ezután az ikreit is megkérdezte, de azok kiröhögték.
- Persze jogos - magyarázta Borisznak röviddel később -, akkor még pólyások voltak.
- Nincs esetleg akkori határidőnaplód? - kérdezte bizonytalanul Borisz.
- Nem akarod inkább felhívni a csajt?
- Nem. Határidőnaplód nincs?
- Nincs. Hívd már fel.
- Jó de mi van, ha gyereket csináltam neki?
- Ok, ez is jogos. Akkor most mit csináljunk?
Mariann végül megmondta, hogy mi volna kézenfekvő.
- Három évvel ezelőtti emailek, valamint a facebookon ismerősök ismerősei. - Majd kedvesen hozzátette: - Azért ez nem olyan bonyolult, fiúk.

hat

Mondtam én, mondtam én… – zsörtölődött magában Borisz. – Méghogy mondtad… mit mondtál?! Mit mondott? Egyáltalán… hogy merészeled… – megállt megint egy kirakat előtt, ez most egy zoknibolt kirakata volt, hátul egy apró tükörrel. Nem értette Borisz, miért van egy zoknibolt kirakatának hátuljában apró tükör, össze is ráncolta a szemöldökét. A kezét mélyen a zsebébe mélyesztette, a nyakát ismét a kabátjába húzta, mert már igen beesteledett, hűvösre járt. Összeráncolt szemöldöke alól hosszan meredt a tükörbe, illetve a tükör környékén futkorászó zoknikacsákra. Valami derengett. A lány hangja ismerősen csengett a fülében, hát ezen a nyomon indult el. A lány hangja volt az emlékek magja. Abból lassan szárba szökkenhet emlékezetében az egész történet, gondolta Borisz, ha elég türelemmel bír. Nézte magát a rossz fénnyel megvilágított apró tükörben, és gondolkodott. A lány nevetése… igen, sokat nevetett akkor is. Törölgette a könnyeket a szeméből. Min nevetett olyan nagyon? Pisti… Pisti mondott egy viccet… ez az! A Pisti vicce a favágóról, ősrégi vicc, ez nevettette meg a lányt annyira… Akkor bizonyára a Pistiék konyhájában voltak, a Pistiék konyhája bárki számára éjjel-nappal nyitva állt, olyan sokan laktak együtt, hogy valaki mindig volt otthon a testvérek közül. Szóval a történet magja a lány hangja, a szár a Pisti, a levelek a nevetés… s mi a virág vajon? Megvan! Ez az! Hajnalka! Hajnalkának hívták a lányt! Örült Borisz nagyon a fölidézésnek.

És valami három évet emlegetett a lány… három év, három év… igen, három éve lehetett, hogy ott a konyhában… s azóta sem? Hát, úgy látszik, azóta sem… három éve volt igen, három éve… három éves… úristen, ki három éves?! Boriszban megállt az ütő. Elkapta a tükörből a tekintetét és a telefon kijelzőjére meredt, amit azóta is a kezében szorongatott, hogy a lány beleírta a számát. Föl kellene hívni… nem, nem, őt most semmiképpen. Föl kell hívnia először a Pistit.

öt

És akkor egy pillanatig riadtan nézte a lányt. Az az igazság, hogy Kovács Borisz felmászott ugyan a háztetőkre, de egyébként visszahúzódó fiú volt, és könnyen zavarba jött. Zavarba jött, ha be kellett valakinek mutatkozni, zavarba jött, ha ismeretlen társaságba került, zavarba jött, ha telefonált, és zavarba jött, ha lányokkal beszélt.
Pedig már 34 éves volt ekkor, vagyis igazán lett volna ideje megtanulni zavar nélkül élni, de nem gyakorolta elég kitartóan. Ez az igazság.
Szóval egy pillanatig riadtan nézte a lányt, aki nem csak szép volt és illatos, de csodálatos könnyedséggel kacagott, már-már művészi színvonalon.
- Szia, hogy vagy? - mondta a lánynak, vagyis úgy tett, mintha megismerné, pedig fogalma se volt róla, hogy ki áll előtte. Biztos kiderül közben, gondolta.
- Huhh - válaszolta a lány -, hát jól, jól, bár azért nyilván nem egyszerű, gondolhatod.
Borisz hümmögött egyet. A lány közben kifújta az orrát.
- Sorsfordító éjszaka volt, az egyszer biztos - mondta miközben összehajtogatta és eltette a zsebkendőjét. Textilzsebkendője volt, kék és sárga csíkokkal a szélén.
Borisz most úgy nézett rá, mint aki átérzi, hogy a lány miről beszél. Ami a szeméből tükröződött azt egyaránt lehetett volna részvétnek is, örömnek is látni. Attól függően, hogy ebben a helyzetben mire van szükség. A lány mosolygott, de afféle meleg, baráti szeretettel. Pont úgy, ahogy a lányok mosolyognak arra a fiúra, akivel járni már nem akarnak, de persze nagyon szeretik, gondolta Borisz, és ettől a gondolattól egy picit megsértődött.
- Pont most lesz három éves - mondta rövid szünet után a lány lassan, picit elmerengve.
Erre azért leesett az álla Borisznak.
- Figyelj, nekem most sietnem kell nagyon, de felírom a telefonszámodat, jó lenne összefutni valamikor, ha már így alakult - mondta hirtelen a lány, előkotorta a telefonját a táskájából, már pötyögte is be a fiú számát, már rá is csörgött, hogy a fiúnak is meglegyen az övé, Borisz pedig elő se vette a zsebéből a telefont, csak állt ott maflán. A lány a jobb kezével búcsúzóul megsimogatta Borisz bőrkabátját a mellénél, és indult is.
- És te jól vagy amúgy? - kiáltott vissza a zebrától.
Borisz bólintott, és közben megfogta a zsebében a telefonját.
- És a néni? Él még, ugye?
A fiú ismét bólintott.
- Na látod, mondtam én! - nevetett a lány, aztán sarkon fordult, és szaladt tovább a Körút felé.

négy

…ő ugyan subáját gondolta nehéznek, pedig a szíve – nagyot sóhajtott Borisz, és becsukta a könyvet.
– Mi a baj? – kérdezte a néni. Sóhajtott ő is. Nem olyan nagyot, mint Borisz, nem érezte már szükségét annak: ismerte jól a szív nehézségeit, és azt is tudta, a sóhajtozás nem segít sokat. Így épp csak akkorát sóhajtott, hogy jelét adja együttérzésének.
– Semmi, semmi… – fordult vissza az ablaktól Borisz, és az asztalra tette a könyvet. – Ma nem megy. Elmegyek. Meg tetszik haragudni?

Felhőfalvi néni nem haragudott meg. Sejtette, mi húzhatja Borisz szívét lefelé. Végigélt ő maga is egy egész világháborút. A sötét óvóhelyeken fekete kenyeret rágcsált többedmagával, kötszert tépett a kórház alagsorában, és ha néha kilesett egy folyosói ablakon, az égre kémlelt, ha sütött, bele a Napba. Tudta, hogy valaki másra is süt a Nap, és az a másik is ugyanúgy fölnéz időnként a fénybe és őrá gondol. Tudta, mert lassan-lassan az a valaki hazaért a frontról, lefogyva, megtépázva és piszkosan, de a zsebében egy napsugárból font gyűrű lapult, amit hazaérkezésekor a néni ujjára húzott.

Borisz csak régi fényképekről ismerte ezt a történetet, mert Felhőfalvi bácsi már réges-rég meghalt, és Felhőfalvi néni nemigen beszélt róla. Csak néha elmerengett. Úgyhogy most is vetett egy futó pillantást a képre, ahol Felhőfalvi bácsi a szőlőt metszi hatalmas vasollóval, és lerobogott a lépcsőn. Kint megcsapta az orrát az ősz hideg szele, gallérjába húzta a nyakát, fázott.
– De keserű is vagyok! Mint ez az egész élet! – sóhajtott ismét, amikor megpillantotta magát a videotéka kirakatán tükröződni. Megállt, kihúzta magát. A nyaka fázni kezdett, mert még csak október volt, sálat induláskor nem kötött. Gondolkodott, vajon mennyire találja jóképűnek a videotéka pultja mögött a haját csavargató lány. Húzkodta magát, feszítgetett, arcát pökhendi mosolyba vágta, és egészen peckesen düllesztette már a mellét, amikor a lány észrevétlen az orra előtt termett. Nevetett.
– Borisz! Kovács Borisz! Te vagy?! Hát nem ismersz meg?

három

Ez a történet is egy ilyen csúf, fekete kedd délutánon kezdődött méghozzá október végén. A nagyszobában annyira sötét volt, hogy fel kellett volna kapcsolni a kisvillanyt. De nem kapcsolták. Borisz az ablak mellett állt, és a János vitézből olvasott fel a néninek. A kezében tartotta a könyvet, a szemével követte a sorokat, igaz, a félhomály miatt a betűket nem mindig látta. De annyiszor olvasta már fel, tudta kívülről az egészet.
A néni egy óriási zöld fotel mélyén üldögélt most is, mint mindig, csak az évek során egyre kisebb lett. A néninek neve is volt, de Borisz nem használta. A közöttük lévő viszony alapja egy eltartási szerződés volt, és Borisz tudta, hogy ha használná a néni nevét, akkor a végén túlságosan rossz lenne. Sejtette, hogy azért így is fájni fog, főleg, hogy a dolog már nagyon régóta húzódik.
Szokatlanul nagy volt a csönd az utcában és a házban egyaránt, annyira, hogy Borisz tisztán hallotta, ahogy a szomszéd bimbammos órája elüti az ötöt. Eszébe jutott a Für Elise.
- Ballagott, ballagott a halk éjszakában - mondta a fotel mélyén egy kis egérke hangocska türelmetlenül.
Borisz visszafordult a János vitéz felé:
- Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában.

kettő

Persze, nem mindennap volt kedve háztetőkre mászkálni. A háztetőkre való mászkálás napos időben igen földobta, hiszen közelebb került ilyenkor a Naphoz, fölmelegedtek a végtagjai, könnyebb lett pár grammal a szíve, és ahogy az utcákon járó-kelő embereket nézte, megesett bizony, hogy szerelembe esett. Egy-két kósza másodpercre.

Volt például a piros kabátos lány. Többször is látta, hamar kitanulmányozta a lány mindennapos útvonalait, s rájött, hogy kedden délután ötkor mászhat föl a Dob utcai tetők legkényelmesebbikére úgy, hogy hosszú ideig és észrevétlen szemlélhesse. A lány ebből persze mit sem sejtett. Valami nyelvórára járhatott a Dob utca hetvenvalahányba, mert mindig pontosan ötkor érkezett. Akár esett, akár fújt. Becsöngetett, meghallgatta a Für Elise első taktusait, s aztán nyílt a kapu, bement a lépcsőházba. Borisz sohasem látta, hányadik emeletre megy. Hiába kémlelte a lakások ablakait, azok semmit nem árultak el a rejtélyből. Ám a lány, még mielőtt benyomta volna a nagy, nehéz kaput, fölkémlelt a szemközti tetőkre: pont oda, ahol Borisz rejtőzködött. Ilyenkor végigfutott a borzongás Borisz hátán. Lehet, hogy meglátta a lány?! Lehet, hogy nem?! Tulajdonképpen nem tudta eldönteni, melyik lenne a rosszabb. Ha lelepleződne, vagy ha nem.

És voltak persze esős napok is, csúf, fekete kedd délutánok.