négy

…ő ugyan subáját gondolta nehéznek, pedig a szíve – nagyot sóhajtott Borisz, és becsukta a könyvet.
– Mi a baj? – kérdezte a néni. Sóhajtott ő is. Nem olyan nagyot, mint Borisz, nem érezte már szükségét annak: ismerte jól a szív nehézségeit, és azt is tudta, a sóhajtozás nem segít sokat. Így épp csak akkorát sóhajtott, hogy jelét adja együttérzésének.
– Semmi, semmi… – fordult vissza az ablaktól Borisz, és az asztalra tette a könyvet. – Ma nem megy. Elmegyek. Meg tetszik haragudni?

Felhőfalvi néni nem haragudott meg. Sejtette, mi húzhatja Borisz szívét lefelé. Végigélt ő maga is egy egész világháborút. A sötét óvóhelyeken fekete kenyeret rágcsált többedmagával, kötszert tépett a kórház alagsorában, és ha néha kilesett egy folyosói ablakon, az égre kémlelt, ha sütött, bele a Napba. Tudta, hogy valaki másra is süt a Nap, és az a másik is ugyanúgy fölnéz időnként a fénybe és őrá gondol. Tudta, mert lassan-lassan az a valaki hazaért a frontról, lefogyva, megtépázva és piszkosan, de a zsebében egy napsugárból font gyűrű lapult, amit hazaérkezésekor a néni ujjára húzott.

Borisz csak régi fényképekről ismerte ezt a történetet, mert Felhőfalvi bácsi már réges-rég meghalt, és Felhőfalvi néni nemigen beszélt róla. Csak néha elmerengett. Úgyhogy most is vetett egy futó pillantást a képre, ahol Felhőfalvi bácsi a szőlőt metszi hatalmas vasollóval, és lerobogott a lépcsőn. Kint megcsapta az orrát az ősz hideg szele, gallérjába húzta a nyakát, fázott.
– De keserű is vagyok! Mint ez az egész élet! – sóhajtott ismét, amikor megpillantotta magát a videotéka kirakatán tükröződni. Megállt, kihúzta magát. A nyaka fázni kezdett, mert még csak október volt, sálat induláskor nem kötött. Gondolkodott, vajon mennyire találja jóképűnek a videotéka pultja mögött a haját csavargató lány. Húzkodta magát, feszítgetett, arcát pökhendi mosolyba vágta, és egészen peckesen düllesztette már a mellét, amikor a lány észrevétlen az orra előtt termett. Nevetett.
– Borisz! Kovács Borisz! Te vagy?! Hát nem ismersz meg?

három

Ez a történet is egy ilyen csúf, fekete kedd délutánon kezdődött méghozzá október végén. A nagyszobában annyira sötét volt, hogy fel kellett volna kapcsolni a kisvillanyt. De nem kapcsolták. Borisz az ablak mellett állt, és a János vitézből olvasott fel a néninek. A kezében tartotta a könyvet, a szemével követte a sorokat, igaz, a félhomály miatt a betűket nem mindig látta. De annyiszor olvasta már fel, tudta kívülről az egészet.
A néni egy óriási zöld fotel mélyén üldögélt most is, mint mindig, csak az évek során egyre kisebb lett. A néninek neve is volt, de Borisz nem használta. A közöttük lévő viszony alapja egy eltartási szerződés volt, és Borisz tudta, hogy ha használná a néni nevét, akkor a végén túlságosan rossz lenne. Sejtette, hogy azért így is fájni fog, főleg, hogy a dolog már nagyon régóta húzódik.
Szokatlanul nagy volt a csönd az utcában és a házban egyaránt, annyira, hogy Borisz tisztán hallotta, ahogy a szomszéd bimbammos órája elüti az ötöt. Eszébe jutott a Für Elise.
- Ballagott, ballagott a halk éjszakában - mondta a fotel mélyén egy kis egérke hangocska türelmetlenül.
Borisz visszafordult a János vitéz felé:
- Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában.

kettő

Persze, nem mindennap volt kedve háztetőkre mászkálni. A háztetőkre való mászkálás napos időben igen földobta, hiszen közelebb került ilyenkor a Naphoz, fölmelegedtek a végtagjai, könnyebb lett pár grammal a szíve, és ahogy az utcákon járó-kelő embereket nézte, megesett bizony, hogy szerelembe esett. Egy-két kósza másodpercre.

Volt például a piros kabátos lány. Többször is látta, hamar kitanulmányozta a lány mindennapos útvonalait, s rájött, hogy kedden délután ötkor mászhat föl a Dob utcai tetők legkényelmesebbikére úgy, hogy hosszú ideig és észrevétlen szemlélhesse. A lány ebből persze mit sem sejtett. Valami nyelvórára járhatott a Dob utca hetvenvalahányba, mert mindig pontosan ötkor érkezett. Akár esett, akár fújt. Becsöngetett, meghallgatta a Für Elise első taktusait, s aztán nyílt a kapu, bement a lépcsőházba. Borisz sohasem látta, hányadik emeletre megy. Hiába kémlelte a lakások ablakait, azok semmit nem árultak el a rejtélyből. Ám a lány, még mielőtt benyomta volna a nagy, nehéz kaput, fölkémlelt a szemközti tetőkre: pont oda, ahol Borisz rejtőzködött. Ilyenkor végigfutott a borzongás Borisz hátán. Lehet, hogy meglátta a lány?! Lehet, hogy nem?! Tulajdonképpen nem tudta eldönteni, melyik lenne a rosszabb. Ha lelepleződne, vagy ha nem.

És voltak persze esős napok is, csúf, fekete kedd délutánok.

Egy

Volt egy fiú, úgy hívták, hogy Kovács Borisz. Leginkább a háztetőket szerette. Sportot űzött belőle, hogy mindenféle háztetőkre feljusson. Például a postással együtt lógott be az idegen épületbe, hangtalanul mászta a lépcsőket, aztán nekifeszült a padlásajtónak, tolvajkulcsokkal és fizikai erővel ugrott neki, és többnyire ki is nyitotta. A padlásról már egyszerűbb volt kimászni a szabad ég alá, ott megkapaszkodni az egyik kémény mellett, és úgy helyezkedni, hogy a lehető legkevesebben lássák. Néhányszor már kihívták rá a tűzoltókat, és amikor nem lógott meg időben, akkor kénytelen volt úgy tenni, mint aki öngyilkossági szándékkal mászott fel, de most mégis meggondolja magát.
Az évek során megtanult gyorsan és biztosan mozogni, helyezkedni. Elhatározta, hogy ezentúl őt nem fogja senki meglátni egyetlen tetőn sem, és az elhatározás hatott, annyira, hogy felérve szinte láthatatlannak érezte magát. A nyilvánvaló veszély ellenére itt volt a legnyugodtabb, és ilyenkor tiszta szívből szerette az alatta fekvő várost. Egy-egy új tető, egy-egy új perspektíva. Aztán a végén lefényképezte magát egy kéménnyel, és a képet, amelyen boldogan és büszkén vigyorgott, egy gyors mozdulattal a blogjára is kirakta.