Egy

Volt egy fiú, úgy hívták, hogy Kovács Borisz. Leginkább a háztetőket szerette. Sportot űzött belőle, hogy mindenféle háztetőkre feljusson. Például a postással együtt lógott be az idegen épületbe, hangtalanul mászta a lépcsőket, aztán nekifeszült a padlásajtónak, tolvajkulcsokkal és fizikai erővel ugrott neki, és többnyire ki is nyitotta. A padlásról már egyszerűbb volt kimászni a szabad ég alá, ott megkapaszkodni az egyik kémény mellett, és úgy helyezkedni, hogy a lehető legkevesebben lássák. Néhányszor már kihívták rá a tűzoltókat, és amikor nem lógott meg időben, akkor kénytelen volt úgy tenni, mint aki öngyilkossági szándékkal mászott fel, de most mégis meggondolja magát.
Az évek során megtanult gyorsan és biztosan mozogni, helyezkedni. Elhatározta, hogy ezentúl őt nem fogja senki meglátni egyetlen tetőn sem, és az elhatározás hatott, annyira, hogy felérve szinte láthatatlannak érezte magát. A nyilvánvaló veszély ellenére itt volt a legnyugodtabb, és ilyenkor tiszta szívből szerette az alatta fekvő várost. Egy-egy új tető, egy-egy új perspektíva. Aztán a végén lefényképezte magát egy kéménnyel, és a képet, amelyen boldogan és büszkén vigyorgott, egy gyors mozdulattal a blogjára is kirakta.