négy

…ő ugyan subáját gondolta nehéznek, pedig a szíve – nagyot sóhajtott Borisz, és becsukta a könyvet.
– Mi a baj? – kérdezte a néni. Sóhajtott ő is. Nem olyan nagyot, mint Borisz, nem érezte már szükségét annak: ismerte jól a szív nehézségeit, és azt is tudta, a sóhajtozás nem segít sokat. Így épp csak akkorát sóhajtott, hogy jelét adja együttérzésének.
– Semmi, semmi… – fordult vissza az ablaktól Borisz, és az asztalra tette a könyvet. – Ma nem megy. Elmegyek. Meg tetszik haragudni?

Felhőfalvi néni nem haragudott meg. Sejtette, mi húzhatja Borisz szívét lefelé. Végigélt ő maga is egy egész világháborút. A sötét óvóhelyeken fekete kenyeret rágcsált többedmagával, kötszert tépett a kórház alagsorában, és ha néha kilesett egy folyosói ablakon, az égre kémlelt, ha sütött, bele a Napba. Tudta, hogy valaki másra is süt a Nap, és az a másik is ugyanúgy fölnéz időnként a fénybe és őrá gondol. Tudta, mert lassan-lassan az a valaki hazaért a frontról, lefogyva, megtépázva és piszkosan, de a zsebében egy napsugárból font gyűrű lapult, amit hazaérkezésekor a néni ujjára húzott.

Borisz csak régi fényképekről ismerte ezt a történetet, mert Felhőfalvi bácsi már réges-rég meghalt, és Felhőfalvi néni nemigen beszélt róla. Csak néha elmerengett. Úgyhogy most is vetett egy futó pillantást a képre, ahol Felhőfalvi bácsi a szőlőt metszi hatalmas vasollóval, és lerobogott a lépcsőn. Kint megcsapta az orrát az ősz hideg szele, gallérjába húzta a nyakát, fázott.
– De keserű is vagyok! Mint ez az egész élet! – sóhajtott ismét, amikor megpillantotta magát a videotéka kirakatán tükröződni. Megállt, kihúzta magát. A nyaka fázni kezdett, mert még csak október volt, sálat induláskor nem kötött. Gondolkodott, vajon mennyire találja jóképűnek a videotéka pultja mögött a haját csavargató lány. Húzkodta magát, feszítgetett, arcát pökhendi mosolyba vágta, és egészen peckesen düllesztette már a mellét, amikor a lány észrevétlen az orra előtt termett. Nevetett.
– Borisz! Kovács Borisz! Te vagy?! Hát nem ismersz meg?