Persze, nem mindennap volt kedve háztetőkre mászkálni. A háztetőkre való mászkálás napos időben igen földobta, hiszen közelebb került ilyenkor a Naphoz, fölmelegedtek a végtagjai, könnyebb lett pár grammal a szíve, és ahogy az utcákon járó-kelő embereket nézte, megesett bizony, hogy szerelembe esett. Egy-két kósza másodpercre.
Volt például a piros kabátos lány. Többször is látta, hamar kitanulmányozta a lány mindennapos útvonalait, s rájött, hogy kedden délután ötkor mászhat föl a Dob utcai tetők legkényelmesebbikére úgy, hogy hosszú ideig és észrevétlen szemlélhesse. A lány ebből persze mit sem sejtett. Valami nyelvórára járhatott a Dob utca hetvenvalahányba, mert mindig pontosan ötkor érkezett. Akár esett, akár fújt. Becsöngetett, meghallgatta a Für Elise első taktusait, s aztán nyílt a kapu, bement a lépcsőházba. Borisz sohasem látta, hányadik emeletre megy. Hiába kémlelte a lakások ablakait, azok semmit nem árultak el a rejtélyből. Ám a lány, még mielőtt benyomta volna a nagy, nehéz kaput, fölkémlelt a szemközti tetőkre: pont oda, ahol Borisz rejtőzködött. Ilyenkor végigfutott a borzongás Borisz hátán. Lehet, hogy meglátta a lány?! Lehet, hogy nem?! Tulajdonképpen nem tudta eldönteni, melyik lenne a rosszabb. Ha lelepleződne, vagy ha nem.
És voltak persze esős napok is, csúf, fekete kedd délutánok.
No comments:
Post a Comment